Hajdanán nem lészen más e kietlen pusztán csak megannyi apró homokszem, száraz és homokos. Ám a csúcsos kő istene letekinte ama száraz homokszemekre és mondá vala legyen víz. És lett víz. Egy nagy víz békében létezett a száraz homokszemekkel, míg a sötétség teremtményei el nem jövének és gonosz mágiával nem varázsolának. A legsötétebb gonosz emígyen szóla vala, csiribú-csiribá és az egy nagy víz szétszakada vala és lészen belőle sok kis víz és annak neve lészen szám. És jöttek bátor vitézek világokon innen és világokon túl, hogy meghódítsák ama számokat, de mind kudarcot vallott vala. Ám híre ment a nagy számháborúnak, mit csak Grepolisként emlegettek. Megannyi dicső király érdeklődését felkeltette Grepolis kincseiről szóló legenda, mert bizony volt egy ilyen legenda és csak a legbátrabbak hallottak róla. A többieknek volt jobb dolga is.
Így teltek múltak az évek, senki nem tett semmit csak hallgatta a legendákat, mik egyre nagyobbak lettek. Majd történt vala, hogy a sok szám között egy új királyt emeltek trónra. És úgy gondolták az elkövetkezendő évszázadokra ennyi munka elég is volt, jól végezték dolgukat, megpihennek. Az évek ismét csak teltek múltak, királyságok jöttek, királyságok mentek, mígnem egy szép nyári napon új királyt koronáztak meg. Ez a király más volt, mint előtte bármely király. Tudott beszélni. Ilyenre még nem volt példa. Nem is vesztegette az idejét, rögtön szólott is a néphez és mondá vala, hej. Az ezt követő évezredekben nem is történt más említésre méltó.
Ám midőn a tél tavaszba fordult, majd lassan nyárba, hogy aztán ősz lehessen belőle és ismét tél, a nép felfedezte a négy évszakot. Minő öröm volt ez! Rögvest nótázni is kezdtek, csak úgy zengte a királyság, hogy változnak az évszakok, rossz idők, szép napok. Eztán ismét egy új királyt emeltek trónra, ki hajdanán nagypapi királytól hallott egy ősi legendát az ókori görög kincsekről. Nem is késlekedett tovább, tüstént kihirdette, hogy minden bátor harcos gyűljék a palotába. Meg is jelent Pista, messzeföldön híres bátor harcos, az egyetlen. Ő is csak egy félreértés miatt. Ugyanis Pista se nem volt bátor, se nem volt harcos. Egyszerű káposzta árus volt. Házas. Julcsa asszony megtermett nőszemély volt, félelmet nem ismerően tudott vicsorogni, ádázul szemöldököt ráncolni és nyújtófával pontosan célozni. Ezért is mondogatta a nép, hogy bátor harcos ez a Pista. Mit volt mit tenni, köpenyt adtak rá, kapott egy hamuban sült pogácsát és útnak indították, hogy keresse meg a kincseket. Nem találta. Éhen halt. Egy pogácsa nem sokáig elég.
Ám Julcsa asszonynak volt egy húga, annak meg egy férje. Julcsa asszony húgát látva, mindenki egyetértett abban, hogy a férje, Dezső bátrabb, mint Pista valaha is volt. Meglett hát a következő vitéz, kit rögvest útnak is indítottak, ám ezúttal két hamuban sült pogácsát adtak neki, bár az egyig félig nyers maradt a nagy sietségben. Dezső is éhen halt. Ezt látván a csúcsos kő istene megszánta a szegény parasztokat és a remény fénysugarát megcsillantva emígyen szólott hozzájuk. Halljátok szavam büdös parasztok! Létezik egy fényes nép, vezérük a legfényesebb mind közül. Keressétek meg a fénylő népet, csak ők segíthetnek rajtatok!
És a büdös parasztok útnak indultak, éjt nappallá téve vándoroltak, míg egyszer csak egy nagy kősziklához értek, amin írt jeleket véltek felfedezni. A büdös parasztok nem tudtak olvasni, így tovább álltak. Mentek mendegéltek, majd egy hatalmas kapuhoz értek. A kapu túl nehéznek bizonyult, nem tudták betolni, így tovább álltak. Útjukat folytatván elérkeztek egy istállóhoz. Jól megtermett lovak voltak az istállóban, megcsodálták őket, majd tovább mentek. Így vándoroltak hosszú éveken át, mígnem egyszer csak vidám nóta hangja ütötte meg a fülüket. Kíváncsiságuktól hajtva egyre közelebb merészkedtek és megpillantottak egy csúf törpét, kit illedelmesen köszöntöttek. Mire a törpe csak annyit felelt, büdösek vagytok parasztok. És rögtön agyon is ütött kettőt közülük. A büdös parasztoknak se kellett több, rögtön leköpködték a törpét, majd elszeleltek.
Addig futottak, míg egy királysághoz nem értek. A királyságnak nem volt kapuja, csak egy félig vak öreg koldus üldögélt a falak alatt, megszólították hát, hagy tudják meg kinek a királysága ez. Az öreg koldus csak annyit felelt, Meik kóstol be. A büdös parasztok valóban éhesek voltak már, hamuban sült pogácsájuk is régen elfogyott, azt gondolták a koldus ebédre hívja őket, bár kicsit megszeppentek a kapu nélküli királyságtól. Ám mondá nékik a félvak öreg koldus, ne féljetek büdös parasztok és a büdös parasztok nem féltek többé. Bátran hallgatták, ahogy a koldus mondá, fénylők népe lakja e földeket. Szemük felcsillant és kérlelték a koldust, meséljen még a fénylők népéről, hisz őket keresik. És a koldus mesélt.
Létezik egy legyőzhetetlen nép, tengerek urai, világok hódítói. Szívük ragyogó, fegyverük a rugó. Megannyi ellen próbálta már legyőzni őket, de mind elbukott. Meik szíve esett meg rajtuk és lebontották a kapukat, így segítve a galádot, ki az egész világot maga mellé állította, de így se győzedelmeskedett meik népén. Megszégyenülve a galád elbujdosott és fájdalmában így kiáltott, csalók! És megszületett a legenda meik népéről, kiknek élén álla vala ama szent csúcsos kő által megáldott legfénylőbb hős vezír. Grepolis tudói, kik ismerik az írott szót sőt, olvasni is tudják és nem riasztják őket a számok, bátran mernek számolni. És e népnek neve vala Meik kóstol be. Piramisok felépítői és áldói #everyone ÁLDJAD A PIRAMIDUST
*A történet szereplői kitalált alakok, bármilyen egyezésük a valósággal csupán a véletlen műve.
Olyan naívak vagytok xd azt hiszitek hogy egy egy ilyen képsor engem zavar?
